Gergely István: Mondd meg, kik vagyunk!

Mondd meg Nekem, te Mindentudó,
kit képzelünk, hogy létezel,
mondd meg, ha nem is vigasztaló,
mi a magyarság-feltétel.

Mi a magyar? Nyelv, nép vagy nemzet?
Legkisebb fiú, szárnyas ló?
Vagy házát vesztett bolygó szerzet,
árban vergődő fuldokló?

Sorsavesztett sorsok tömege
tolong ingatag tutajon,
egymást lökik, tapossák vízbe,
csak esélyük még maradjon.

Egynek sincs reménye. Az átok
lelkét nyomja századok óta:
társában nem lel barátot
s nem hallja, ha üt az óra.

Mutat a másikra: „Ő nem az!”
s az megfelel rá: „De ő se!”,
habot fúj, üvölt, vihart fakaszt:
honnan jött a testvér őse.

Mondd meg nekem, te Mindentudó
(bár nem tudom, hogy létezel),
mért vagyunk itt, s nem múltba hulló,
tűnt nép lettünk, ez érdekel.

A tehetetlen történelem
lendülete tartott csak meg,
vagy volna valami fő elem,
mely szilárdan áll, nem remeg.

Bízzunk abban, hogy nem véletlen
a magyar szót hallani még,
s a reánk ömlő szennytömegben
fejét emeli, ami szép.

Kicsi a világ, egyre kisebb
s a nagy nemzetek csak nőnek.
Ápold mentsvárad, nehéz nyelved
alapja lesz a jövőnek.

Mondd meg nekem, te Mindentudó,
ki, remélem, hogy létezel,
az ős vagy a nyelv nemzetadó,
a holnapba melyik visz el.

Nem az a fontos, honnan jöttél,
de magyarságod szép legyen.
Álmod s éned a nyelvedben él
s lelked pihen a nemzetben.