Fehér sirály, lidérckirály
nézi a lányt s ha bűnt talál,
nincs mentség: alszik ő.

„Ki merhet dacolni velem?
Ki állíthatja: bűntelen?
Ki az a vakmerő?”

S nézi, nézi csak mereven,
feje billen, szeme rebben:
bűntelen a lány.

Lidérckirály déli széllel,
egyesül a messzeséggel,
vissza nem jön talán.

Alvó árva kerek város,
örök álommal határos,
zsibbadva felzsibong..

„Szeretlek s nem szerethetlek,
szennyes vagyok, megtört lélek.
Fuss, feledj, ne borongj!”

„Királyfi, megyek, ha mondod.
Legyél mással, máskor boldog,
szerencse kövessen!”

Indul a lány messze földre,
négyszög város közepébe,
város feketében.


Nincsen vígság, lakodalom,
bánat búzát zúz a malom,
a király nagy beteg.

„Lelkem hideg, szívem jégcsap,
rám már régen nem süt a nap –
holt szerelem lebeg.

Nem akarok meggyógyulni,
emlékektől szabadulni!
Távozz tőlem, doktor!”

„Uram király, szenvedésed
kínozza, pusztítja néped,
itt nincsen bál, csak tor.

Messze földről jött egy leány,
szívedre gyógyírt tud talán,
engedd színed elé!”

„Engedd hát, tegyen csak próbát!
De mondom, ha nem tesz csodát,
kerül kereszt mögé!”