Tegnap volt a nap, mikor mamát az utolsó napjára kísértük.Rettegtem ettől a naptól. Addig lehetett azt mondani, hogy meg sem történt.Nincs semmi baj. Tudtam, hogy látni fogom, tudtam, hogy a "rendes helyére" kerül. Így hívta a mama, amikor már elfáradt.Szeretett volna pihenni. Szertartás olyan, amilyen. Nekem mindig felzaklató. Zokogtam végig. Végignéztem a családon, hogy mennyire szeretjük és ő is minket milyen nagyon.

Alig tudtam botorkálni a koporsó után. Itt már minden olyan véglegesnek tűnt. Csodaszép napsütéses domboldalon pihen most mama. Nem beszélek arról,mikor a leengedték a gödörbe... Szórtam tele virággal, hogy ne legyen kemény és hideg. Még a föld sem fekete volt, mert mészköves vagy milyen volt. Szép fehér lett a hant. Gyönyörű fehér virágrengeteg. Napsütés, enyhe szellő, kis fehér felhőcskék és nyugalom... Szinte hallottam mamát, hogy ennyi virágot, halálos vétek...

Nyugodjék békében!

Kifelé sétálva a temetőből, persze már eszembe jutott, hogy mit mesélek majd el a mamának, ha megint beszélgetünk... Nem lehet végleg búcsúzni, csak úgy, hogy velünk van és lát minket. Nekem csak így sikerült. Sokan nem érették, hogy a 53 év korkülönbségünkkel, hogyan is voltunk mi mamával ilyen cinkosok és barátnők lenni. Könnyen :) csodálatos nagymama volt, akinek soha semmi bűne nem volt az életben. Örökké másokért élt.